Második rész

Aloha!

Huhh, hát majdnem elfelejtettem feltenni a részt. MAJDNEM. Ám végül is megérkeztem, szóval tapsot nekem. A részekkel elfogadható tempóban haladok, szóval szerintem nem lesznek gondok a feltöltésekkel. Most pedig, egy nagy ölelést szeretnék küldeni Mercinek és Áfonyáspitének, akik voltak olyan édesek és írtak nekem az első részhez. Utána pedig egy kisebb zárójelben millió puszit küldök az összes kis tündérnek, akik veszik a fáradtságot és írnak nekem, valamint hétről hétre veszik a fáradtságot és elolvassák, amiket összefirkálok, még akkor is, ha sokszor értékelhetetlen.

Jövő héten újra jövök!

Sok sok ölelés és puszi!

C.

02.

  Az első este elég fura, ugyanis mindketten lábujjhegyen járjuk körbe egymást, tapogatózva, hogy mik a korlátaink és hasonlók. Liam nagyon aranyos, főleg két nagy pohár félédes vörösbor után, amikor már a nappaliban ülünk, beüzemelt játék konzolokkal, nasival és még több borral. FIFA-t kezdünk el játszani, de nem sokáig jutunk vele, ugyanis kidőlünk a nevetéstől. Nem osztunk meg egymással rémfontos dolgokat az életünkből, vagy olyanokat, amik számíthatnának az együtt töltött idő alatt, egyszerűen rátalálunk Liam eldugott képregényeire, amik kicsit ittasan remek szórakozást nyújtanak mindkettőnknek. Kiderül ugyanis, hogy ugyanolyan megmagyarázhatatlan szenvedéllyel bírunk a szuperhősök iránt, bár míg én Marvel, addig ő DC rajongó, szóval itt akad egy kevés nézeteltérés, amit borral oldunk meg természetesen.

  A reggel váratlanul és ragyogóan ér, egészen pontosan Liam húzza szét szobám függönyeit, beengedve a halovány napfényt, ami a havon megtörve diszkót csinál az amúgy is világos színekkel berendezett szobámból. Nyúgösen húzom fejemre a takarót, de az is eltűnik szitne azonnal.

- Ha jól emlékszem a személyi edzőm is vagy, szóval gyerünk, kifelé az ágyból! – kurjantja az énekes, a semmiből előhúzott energiával.

- Hány óra van, az ég szerelmére?

- Majdnem tíz. Itt az ideje az edzésnek, ha nem akarok elpuhulni, neked pedig formában kell tartanod, mert ezért kapod a fizudat.

- Miért nem vagy fáradt?! – nézek rá félig csukott szemekkel, mire ráveti magát az ágyra és vigyorogva néz rám.

- Azért, mert már túl vagyok a második kávémon, ettem és beszéltem Zayn barátommal, aki közölte, hogy az esküvője Franciaországban lesz, ahová végre nem követ majd senki!!

- Ez még nem ok az önfeledt edzésre. Inkább aludjunk még egy kicsit...Légyszíves – dünnyögöm párnámba, de ő egyszerűen felnevet és addig fészkelődik, míg ki nem túr a helyemről, hogy majdnem a földre essek.

- Mit szólsz egy alkuhoz?

- Hallgatlak, Mr. Payne – könyökölök fel nagy nehezen.

- Ezt már szeretem! Tehát.. Most edzünk egy órácskát, utána elviszlek a kedvenc helyemre ebédelni.

- De az nekem munka lesz.

- Viszont én fizetek.

- Aham... Szó sem lehet róla. Mit szólnál ha étterem helyett én főznék nekünk valamit az edzés után. Este pedig kimehetünk valahová, ha mindenképp ragaszkodsz hozzá.

- Jól hangzik.Míg elkészülsz, addig én nekilátok a futógépen pár kilométernek, ha nem gond.

- Egyáltalán nem gond. Csak ne felejtsd el váltogatni a sebességeket, hogy biztosan eredmény is legyen, ne csak izomszakadás.

  Valamit morog mielőtt kikelne az ágyból és elhagyná szobámat, de hát nincs nekem időm ilyesmire, ugyanis villámgyorsan készülnöm kell, ha nem akarok lemaradni túlságosan. Miután felcsatolom műlábamat és teszek két kört a szobában, nekilátok öltözködni, majd hajam kifésülni és felkötni egy laza kontyba. Tíz perc alatt sikerül rendbe szednem magam, szóval elindulok megkeresni Liamet, akit az edzőteremből kiáradó upbeat zene segít lekövetni. Az edzőterem méretes, sok géppel és más edzőeszközzel felszerelve, mintha csak a cég edzőtermébe csöppentem volna. Minden merev fém, ami pedig puha kell legyen, az biztosan méregdrága bőrrel van beborítva, mint egy olyan illető gépei, aki ad is az ilyesmire.

  Liam a futópadon tapossa a métereket, egy szál jersey nadrágot viselve, ezzel láthatóvá téve vállának izmos íveit, hátizmait és az apró izzadtságcseppeket, amik szép lassan megmutatkoznak szépen barnult bőrén. Pillantásom akaratlanul is nadrágja alatt kidomborodó fenekére siklik, ami tényleg szemet gyönyörködtető látvány, hisz a sok tánc és edzés megtették a hatásukat.

- Jó, hogy csatlakozol hozzám! – kurjant vidáman, majd megállítja a gépet, hogy szembe tudjon fordulni velem.

- Ha el akarom kerülni, hogy kirúgjanak, akkor kénytelen vagyok úgy tenni, mintha imádnék edzeni. Persze, nem mintha nem azzal tölteném az időm nagy részét, de nem kell mindig szeretni, amit csinál az ember. Nem igaz?

- Ó, ha tudnád mennyire igaz... Ha tudnád...

- Most a zenélésre utalsz? – sétálok a másik futógéphez, majd beindítom. Először lassan, majd egyre gyorsabban, ám egész végig magamon érzem égető pillantását.

- Is...

- Amúgy nem kell annyira bámulni. Ha van valami, ami nem tetszik, akkor nyugodtan szólj, mert ha tudok valamit tenni, akkor...

- Dehogyis. Nem zavar, meg semmi ilyesmi, csak elbambultam.

- Elmesélhetem, ha gondolod. Nem akkora titok, hogy álmatlan éjszakákat kell majd ezen agyalva töltened.

- Nem kell elmesélned, ha nem akarod. Majd egyszer, később, amikor már jobban ismerjük egymást. Szerintem még elég sok időt fogunk egymás társaságában tölteni, hogy legyen alkalmad beavatni ebbe is. Egyszerűen csak ámulok, amiért nem adtad fel.

- Ez csak egy láb, ráadásul nem is az egész. A szüleim csalódottak lettek volna, ha elhagyom magam. Összeszorítottam a fogaim, és most itt tartok. Ez sem lehetetlen, csak fájdalmas. De még mindig jobb, mint siránkozni és sajnáltatni magam.

- Az a baj, hogy nagyon kevesen gondolkodnak így.

- Nekem szerencsém volt. Mindig is önállóságra és kitartásra neveltek, szóval az lenne fura, ha nem így állnék a dolgokhoz.

- Örülök, hogy végül elvállaltad. Rendes lánynak tűnsz.

- Ha tudnád... – csóválom a fejem nevetve, utalva ezzel beteges szétszórtságomra és időnként eluralkodó gyermeteg viselkedésemre. 

  Másfél órán keresztül kínzom, amit ő szó nélkül tűr, ám végül mégis feladja a harcot, ugyanis amennyire nem volt kedvem az elején, annyira belejöttem a végére, szóval alig kap levegőt, mire végre azt mondom, hogy elég lesz. Mindketten lezuhanyzunk, természetesen külön külön és ő a saját szobájához tartozó fürdőben, míg én is a sajátomban. Fekete leggings-t veszek fel és egy bő zöld, kötött pulcsit, valamint egy bélelt mamuszt, mivel ma kényelmesnek érzem magam. 

  Mire a konyhába megyek, Liam már beizzította a sütőt, előmelegíti, az asztalra pakolt négyféle sajtot, tésztát és szószt, meg előre elkészített darált húst és egy halom fűszert. Elégedetten vigyorog rám, ahogy besétálok, mint egy kiskutya, aki valamit jól csinált, hatalmas barna szemei pedig csak még drámaibbá teszik a hatást.

- Azt hittem én főzök – állok meg előtte csípőre tett kezekkel.

- Így is van. Én csak rásegítek. Megmutatom, hogy mit szeretnék enni...És történetesen tudom, hogy te is erre vágysz valahol legbelül.

- Honnan tudtad – kérdezem ironikus szemforgatások közepette, mire lehervad a mosoly az arcáról.

- Nem kell, ha nem akarod.

- Bolond!! Imádom a lasagnet. Ha lehetne, az lenne a vallásom. Fogjunk hozzá, míg meg nem gondolom magam.

  Nagyjából három órát vacakolunk el az étel elkészítésével, de istenire sikerül, szóval nem is csoda, ha utána azonnal lecsapunk rá, meg sem várva, hogy egy kicsit legalább hűljön. A mosogatás rám marad, utána pedig kiülünk a teraszra és csak beszélgetünk. Végre elérkezik az ismerkedés ideje, amikor is egy halom dolgot megtudok róla, a bandáról, de leginkább arról, hogy örül ennek a szünetnek, még akkor is, ha ilyen tragédia kellett történjen, hogy elérjék. Elmeséli, hogy a sajtóértesülésekkel ellentétben, Eleanor nem lépett le, magára hagyva Louis-t, hanem komplikációk léptek fel szülés közben és nem tudták megmenteni. Megígéri, hogy Zayn esküvőjén mindenkinek bemutat, mert ő igazán megkedvelt másfél együtt töltött nap alatt. Ebben kételkednem kell, de ha ő biztos benne, akkor én rá hagyom.

  Este végül is a Cique le Soir mellett döntünk, vagyis inkább beszél rá Liam, mivel nekem fogalmam sincs eszik-e vagy isszák azt a helyet. Azt állítja, hogy imád oda járni, mert mindig szuper bulik vannak, ráadásul nem akárkit engednek be. A többi bandataggal jártak rengeteget erre a helyre, mielőtt Eleanor meghalt volna, és hatalmasak partiztak egészen hajnalig. Naná, hogy máris jobban érdekel, hisz ha szerinte jó, akkor én meg elhiszem neki. 

  Most sokkal nagyobb hangsúlyt fektetek a kinézetemre, mint általában, hisz ügyelnem kell, hogy művégtagom ne keltsen túl nagy feltűnést, vagy lehetőleg észrevétlen legyen, ezért egy virág mintás fekete kezes lábas mellett döntök, amihez köves orrú topánt és elegáns nyakéket, valamint fülbevalót társítok. A sminkem szolid, mégis figyelemfelkeltő, míg a hajam behullámosítom és oldalra csatolom, hogy nyakam látható legyen, mégse fedjen fel túl sokat.

  Liammel a nappaliban találkozunk újra, aki fekete inget és farmert vett fel, bakanccsal, míg arcszeszének és parfümének markáns illata akaratom ellenére bevonz. Foglalmam sincs, hogy fogok egész éjszaka karnyújtásnyi távolságra létezni tőle, mikor ennyire dögös és a kedvenc, Invictus parfümömet viseli magán. Arcát két napos borosta fedi, szemei pedig vidáman csillognak, egészen addig, míg végig nem mér, hogy utána leplezettlen ámulat vegye át a helyét. Kicsit talán bele is pirulok, de ha bárki kérdezi, akkor ilyesmi nem történt.

- Nagyon csinos vagy – mosolyog rám, majd kezében meglóbálja egy Lamborghini kulcsát, ami egy, a márka címerével ellátott kulcstartón fityeg.

- Te sem panaszkodhatsz. Jól áll a Lambo kulcsa – cukkolom vigyorogva, mire azonnal zsebre vágja azt.

- Szóval... Mehetünk? – kérdezi fülig elirulva, mire hozzá sétálok és jobb kezemet átvezetem derekán, hogy az ajtó felé irányítsam, amit készségesen enged is.

  Az autó egy álom, egész úton hangosan bömböltetjük a zenét, ugyanis délután kiderült, nem is különbözik az ízlésünk zene terén annyira, szóval remekül el vagyunk magunknak. A város fényeit nézve szinte észre se veszem, mikor lassítunk le, majd hajtunk egy parkolóba, csak már azt, amikor megáll alattam az autó, a motor dorombolása leáll. Szerencsére senki nem követ minket, nem állítanak le rajongók és riporterek sincsenek a környéken, amit remélek, hogy távozásunkkor sem változik majd meg. 

  A hely, ahová megérkezünk elég sötét, a lámpák fénye szinte alig ér valamit, ám a villózó lézerek mégis tökéletes látást biztosítanak. A kabátjainkat leadjuk a gardrób szobában, egy kétes külsejű latex szerelésben feszítő nőnek, majd a pulthoz megyünk, hogy rendeljünk valamit, nekem pedig szép lassan feltűnnek a fura kinézetű pincérlányok, akiket alig fed valami pár csík latexen és szigetelőszalagon kívül. Hajuk lófarokba van kötve, ám ami legjobban megrémít, az mégis a terem közepén elhelyezett kifutón, zablával a szájukban vonagló táncoslányok, akiknek mellbimbó csipesz van a mellükre erősítve. Ekkor tudatosul bennem, hogy rossz helyen járunk, de Liam nem úgy néz ki, mint akit ez egy csöppet is zavarná.

- Nem járunk rossz helyen? – hajolok a füléhez, megpróbálva túlüvölteni a zenét.

- Ez a hely ilyen. Igyál csak nyugodtan, nem fog senki kellemetlen helyzetbe hozni – legyint, majd vigyorogva visszatér italához.

- De... Nem mehetnénk más szórakozóhelyre?

- Ha nem tetszik, akkor menjünk, de már megígértem pár barátomnak, hogy itt találkozunk. Nem baj, ha maradunk még egy fél órát?

- És utána elmegyünk?

- Igen, ha akkor sem fog tetszeni.

- Kétlem, hogy ez a hely bármikor tetszene – morgom már az orrom alá, de felé csak egy bátorító mosolyt küldök, ugyanis nem szeretném megbántani.

   Végül is annyira nem vészes az egész, ugyanis Liam haverjai nagyon értenek hozzá, hogy kell a bulit felpezsdíteni. Egy elzárt, VIP helyiségben kötünk ki, ahol nincsenek BDSM szerkós pincérnők és zablák sem, helyettük viszonylag elfogadható öltözékes hölgyek szolgálnak fel pezsgőt, különféle italokat és mogyorót, valamint sós ropit. Sajnos nem ihatok, hisz nekem ez az este munka, ám a hangulat így is remek. James és Bill, mindketten zeneszerzők, nagyon rendesek és nagyszájúak, ami mindkettő kedvemre van, szóval nem is csoda, amikor hajnali egykor már mind a táncparketten vagyunk és egymás kedvére táncolunk kimerülésig.

  Majdnem hajnali négy van, mire rá tudom venni az énekest, hogy ideje haza menni, ám neki még akkor sem nagyon tetszik a dolog. Mivel én nem ittam, ezért vezethetem az autót, ám a klub előtt összegyűlt tömeg konkrétan sokkol, majdnem vissza is fordulok. Liam rám támaszkodik, így még nehezebben tudunk utat törni magunkank. Még szerencse, hogy nem néz ki annyira részegnek, mint amennyire valójában be van állva, így a külvilág számára mindössze az evidens, hogy mi egy pár vagyunk és nagyon egymásba gabalyodtunk, ezért a közelség. 

  Beültetem az anyósülésre, miután átvágtunk a paparazzik tengerén, majd én is beszállok és lassan kihajtva az utcára, egyenesen Liam lakására hajtok. A portás csak elnézően mosolyog, nyilván nem ez az első alkalom, amikor így látja a wolverhamptoni fiút. A liftben már elég álmos, így leül a padlóra és a zene ritmusára bólogat, ami mosolyt csal ajkaimra. Nagy nehezen felállítom, bár ezért sem lelkesedik, ám végül is beleegyezik, hogy ha vele alszok, akkor hajlandó bejönni a lakásba, amit persze nem áll szándékomban teljesíteni, de ameddig ezzel rá tudom venni az együttműködésre, addig semmi nem állíthat meg.

  A jókedvünk akkor száll el, mikor a lakás ajtaját nyitva találjuk, a villanyok pedig égnek mindenhol, mikor tisztán emlékszem, mindent leoltottunk és bezártuk az ajtót. Azonnal éberré válok, az énekest pedig a kanapén hagyom, remélve, hogy bárki is volt a lakásban, már elment, vagy ha még itt van, akkor velem fut össze, nem pedig a részeg sztárral. Módszeresen minden szobát átvizsgálok, de már senki nincs a lakásba, az egyetlen helyiség pedig, ahol rendellenességre bukkanok, az Liam szobája, ahol az ágy fel van túrva és a fiókok ki vannak huzigálva. Ettől kicsit megrémülök, de megőrzöm hidegvérem, ugyanis fel kell hívnom megbízóimat, hogy jelentsem a történteket és csak reménykedem benne, hogy meg tudják oldani.