Negyedik rész

Aloha, kedveskéim!

Na ki a legjobb admin? Hát én vagyok...na jó, ez távolról sem igaz, viszont meghoztam a részt, ami szerdán elmaradt, ugyanis bűntudatom v olt, amiért itt hagytalak titeket a poros álláson. Továbbá hamarosan elérjük az 50.000 oldalmegjelenítési számot, ami kicsit lesokkolt, de wow, imádlak érte titeket, minden egyes kis muffinocskát!

Szép vasárnapot mindenkinek!

Millió ölelés!

C.

04.

  Niall meglepetése olyan jól sikerült, hogy nem csupán vacsora alatt nem beszéltünk, de az utána következő közös programok alatt is úgy került, mint a pestist. Most végre sikerült sarokba szorítanom, ugyanis miután a fiúkkal snookereztek pár órát és boroztak is rendesen, végre kettesben vagyunk a szobánkban, ami egyszerre félelmetes kicsit, no meg felkavaró, ha eszembe jut, hogy majdnem megcsókoltam a tulajdonképpeni főnököm, aki ráadásul kezdeményezett.

- Ugye nem baj, ha hoztam fel egy palack bort? – kérdezi még jóformán be se érve a szobába.

- Dehogy baj. Idd csak meg nyugodtan – mászok be a takaró alá, ugyanis épp most lettem kész a zuhanyzással, és végre szeretnék lepihenni.

- Te nem is csatlakozol? – biggyeszti le ajkait, ami elárulja, hogy kicsit többet ivott a kelleténél.

- Most inkább kihagyom, ha nem gond. Hosszú nap volt és el vagyok fáradva. Csak egy kiadós alvásra van szükségem, hogy holnap tudjak segíteni a lányoknak.

- Igazából lenne egy bazi nagy kérésünk..mármint Louis-nak lenne, de azt mondta, nekem esélyesebb, hogy igent mondasz...

- Szívesen segítek bármiben.

- Zayn legénybúcsúját ma délután akarjuk tartani, a lányok pedig az anyukákkal együtt a terem díszítésével lesznek elfoglalva, segítenek a szakácsoknak, bemennek a városba elhozni pár dolgot, szóval arra szeretne Lou megkérni, hogy vigyázz a kislányára és a két kistestvérére. Nem kell ha nem akarsz, de igazán nagyon jól jönne egy segítő kéz – magyaráz, mire azonnal fellelkesedem, hisz imádom a gyerekeket, a kicsit pedig eszméletlenül édesek.

- Elvállalom, nem is kérdés, hogy megcsinálom – jelentem ki kategorikusan, mire elégedetten bólint és letéve a borospalackot, elvonul zuhanyozni.

  Kényelmesen elhelyezkedem az ágyban, meg sem fordul a fejemben, hogy Liam hol fog aludni, egészen addig, míg meg nem jelenik, ezúttal bokszer alsóban és nedves mellkassal és hajjal. A jelenet akár egy felnőttfilm nyitójelenete is lehetne, ugyanis szám azonnal szakadék méretűre nyílik, minden szemérmetesség nélkül bámulva a férfit, aki előttem áll. Feltornázom magam és leplezetlen kiéhezettséggel vezetem végig rajta pillantásom, mert valljuk be.. Ki az a hülye, aki ne venné észre, mennyire is dögös, két hét vele töltött idő pedig csak még inkább meggyőzött erről.

  A problémám azonban nem itt kezdődik, hanem ott, hogy a tökéletes külső mellé és a boci szemekhez társul még remek személyiség is, amivel bárkit le tudna venni a lábáról. Vicces, képes órákig ülni és hallgatni a csacsogásom, lényegében bármiről, hogy utána szó nélkül teát főzzön nekem és egyáltalán ne úgy viselkedjen velem, mintha két hete ismernénk egymást. Talán annak is köszönhető, hogy minden napunkat együtt töltjük, egymás oldalához vagyunk forrva olyannyira, hogy Lucky is panaszkodik, amiért egyre kevesebb figyelmet szentelek neki. Ez két oknak köszönhető. Az egyik a munkám, ami leköti minden időmet, míg a másik Liam káprázatos személyisége, amivel eléri, hogy ne is vágyakozzak más ember társaságára. Nem tudom, hogy csinálja, de leállhatna vele, mert ennek nem lesz jó vége.

- Ugye nem gond, ha együtt kell aludnunk? – kérdezi tejesen közönyös hangon.

- Mi? 

- Tudod...csak egy ágy van...mi pedig...hát...

- Oké, hát akkor mássz fel, de egy rossz mozdulat és lerúglak az ágyról – figyelmeztetem nevetve, mire követi utasításaim és az ágy legtávolabbi végébe vackolja magát, hogy még csak véletlenül se érjünk egymáshoz. Azt hinné az ember lánya, hogy ez elég, hogy ne érezzem tusfürdőjének illatát, de hát tévedni emberi dolog. Markáns és egész helyiséget betöltő, csoda, hogy eddig nem éreztem meg. Kifigyeltem, az egyik fajta Axe tusfürdőt használja, amit csak azért vett meg, mert a sarki kisboltban kifogytak abból, amit általában használni szokott.

- Örülök, hogy eljöttél velem. És remélem, hogy mire hazamegyünk, addigra elkapják azt a szemétládát és végre nyugodtan lehetünk.

- De tudod ugye, hogy ha elkapják, akkor rám már nem lesz szükséged? – kérdezem tétován, mire felkapja a fejét.

- Már miért ne lenne szükségem rád? 

- Egészen egyszerű – kuncogok felkönyökölve, hogy szembe tudjak nézni vele rendesen, nem pedig a paplan halmán keresztül kukucskáljak. – Azért, mert akkor már senki nem fogja az életed veszélyeztetni, ergó nyugisan ki is mehetsz az utcára, vagy ahová szeretnél, maximum egy őrt kell magaddal vinned, hogy ha esetleg mégis valami történne, akkor ott legyen és segítő kezet nyújthasson, de ezen felül tökéletesen megleszel.

- Mondd csak... Te nem akarsz velem dolgozni? Ekkora nyűg vagyok? – kérdezi sértetten, ajkait lebiggyesztve.

- Erről szó sincs, mindössze tudom, hogy ez miként működik, és történetesen azzal is tisztában vagyok, hogy semmi jó nem tart örökké.

- De ez tarthat...Mármint ne érts félre...Csak arra céloztam, hogy még negyven éves koromban is szükségem lehet majd egy dögös testőrre, aki megvédje a híres seggem egy esetleges őrült rajongótól, aki a mi zenénket hallgatva nőtt fel, és amint megpillant, úgy érzi, hogy a gyerekének én vagyok az ideális apa, szóval megpróbál elrabolni... Nem engedheted, hogy ez megtörténjen.

- Bolond vagy, Liam Payne...

- Igazad van – kuncog, majd egészen lassan közelebb fészkelődik hozzám, alaposan lesokkolva, de nem bánom, ugyanis a testéből áradó hő bevonz, testemet arra késztetve, hogy én is közelítsek felé.

- Viszooont, én így is nagyon kedvellek, szóval emiatt nem kell aggódnod. Még akkor is maradhatunk barátok. Sőt, az edződ is maradhatok, ha szeretnéd. Ez nem azt fogja jelenteni, hogy megszűnök létezni, csak azt, hogy más munkám lesz.

- Szeretem a hozzáállásodat. Most pedig szerintem itt az ideje egy kis baráti összebújásnak, ugyanis szeretet hiányom van - tárja szét karjait, amik közé szinte azonnal becsusszanok, fejem csupasz mellkasán pihentetve.

- Ez kicsit fura – vallom be tétován.

- Miért? – kérdezi, hangjából tisztán kihallatszik, hogy mosolyog.

- Csak azért, mert....nem tudom megmagyarázni, de fura... Jó fura, ne vedd zokon, csak én soha nem csináltam ilyesmit...

- Senkivel? 

- Nem. Az iskolában nem volt időm fiúkra, utána félbe hagytam az akadémiát, hogy önkéntesként bevonulhassak és háborúba mehessek, aztán meg már senkinek nem kellett egy fél lábú lány, akit minden nap kék-zöld foltok borítanak a rengeteg edzéstől.

- Ilyet soha nem akarok tőled hallani. Gyönyörű vagy így is. Ha nem tudnám, akkor eszembe se jutna, hogy esetleg valami baj van a lábaddal, ugyanolyan gond nélkül legeltetném a szemem minden alkalommal, mikor tornázol és nem figyelsz oda. Nem mintha mindig bámulnálak... – teszi hozzá gyorsan, de már késő, hangos hahotában török ki, felemelkedve mellkasáról, hogy még láthassam céklavörös arcát, amit eltakar egy díszpárnával.

- Na... Nézz rám – húzom el óvatosan a súlyos párnát az arcáról és gondoskodom róla, hogy rám nézzen. – Köszönöm szépen. Ilyen édesen még nem bókoltak nekem – puszilom meg az állát vigyorogva, aminek csak annyi lesz az eredménye, hogy még inkább elpirul.

- Zavarba ejtő vagy, ugye tudod?

- Még szép – jelentem ki büszkén.

- Aludjunk, mielőtt még jobban leégetem magam – kuncog édesen, gyomrom pedig valami fura, megmagyarázhatatlan indokból kifolyólag, harctérré változik és remegni kezd, de tényleg nem tudom mi okból...Fogalmam sincs...abszolút...

- Ha éjszaka túlságosan rád tekerednék, nyugodtan tolj el, mert nem haragszom meg. Anya gyerekkoromban is mindig panaszkodott, hogy úgy alszok, mint egy polip.

- Legalább taperolhatlak és észre sem veszed – suttogja vigyorogva, de amint leesik neki, hogy mit is mondott, azonnal homlokon csapja magát.

- Szép álmokat, Liam – mosolygok rá álmosan, majd visszahelyezem fejem mellkasára és légzésének szapora tempóját hallgatva merülök álomba.

  Reggel egy méretes párnát fojtogatva ébredek, az ágy mellettem üres, a matrac pedig hideg. Az óra tanulsága szerint tíz óra van, amit a kinti felleges ég és félhomály kevéssé támaszt alá. Az éjjeliszekrényen egy kis cetli fogad, amit egyelőre túl lusta vagyok elolvasni, ám szinte azonnal bevillan, hogy nekem ma a gyerekekre kell vigyáznom, így a lustálkodás helyett inkább kapkodásba fogok. Ügyetlenül felhelyezem műlábam és míg teszek egy lassú kört a szobában, addig összeválogatom a ruháim, amiket minél kényelmesebbre szeretnék, hogy tudjak a csöppségek után rohangálni és hajolgatni. Így esik a választásom fekete spagettipántos body-ra, hozzá leggings és tégla színű pulcsi, valamint egy sapka, ami hátra foghatja hajam a szememből.

  Amint elkészülök, már rohanok is le, hogy Liam édesanyját találjam a nappaliban a három lurkóval, Melodie-t a karjában tartva, az ikrekre pedig fokozottan figyelve, ugyanis ők a kanapé körül randalíroznak, egymást kergetve egy-egy párnával. 

- Szia, kedvesem – köszönt mosolyogva, amit automatikusan viszonzok is, ahogy mellé telepszem. Haja fel van fogva, nehogy a picire hulljon belőle és véletlenül lenyelje, szemüvege pedig a nyakában lóg. Pulcsit és farmert visel, mezítláb van, az egész kinézetet pedig egy tündéri, meleg mosollyal egészíti ki, ami mintha el sem tűnne soha.

- Átveszem innentől őket, hogy mehessen nyugodtan segíteni a többieknek – nyújtom ki kezem felé, mire óvatosan átadja a gügyögő csöppséget, aki annyira pici és törékeny, hogy a rugdalózóban szinte elvesződik.

- Tegezz nyugodtan. Amúgy is megkértelek volna rá, ha a kótyagos fiam hazahozott volna bemutatni, de mindketten ismerjük, tudjuk milyen titkolózó.

- Mi nem... – kezdek bele, remélve, hogy megmagyarázhatok pár dolgot, de akkor eszembe jut a fogadalmam, miszerint nem árulom el a titkunkat senkinek, még akkor is, ha ezzel megbánthatom Karent. – Mi még nem vagyunk együtt olyan rég, hogy erről szó essen. Ide is nehezen jöttem el, Wolverhamptonba pedig el sem tudott volna rabolni. Nem sértés persze, de ez olyan kényes dolog...

- Én nem harapok. Geoff pedig konkrét extázisban volt, mikor elmondtam neki, hogy milyen tündéri egy teremtés is vagy te.

- De nem is ismer...

- Tegezz, kérlek... Utána pedig, azt hiszem elég jó emberismerő vagyok, hogy ezt el tudjam dönteni. Az pedig, ahogy ott álltatok egymás mellett, komolyan szívmelengető volt. Mintha kimondatlan szavak lebegtek volna a fejetek fölött, ígéretek, amik még beválltásra várnak, de én látom a potenciát a kapcsolatotokban, és nagyon remélem, hogy sokáig fog tartani, mert már most kedvellek. Melodie pedig egészen egyszerűen tökéletesen áll neked – hadarja lelkesen, ám a picivel kapcsolatos mondata egészen elevenemig hatol, ugyanis miután hazatértem Irakból, az orvos kerek perec kijelentette, hogy kisebb csoda kell majd hozzá, hogy teherbe essek. 

- Köszönöm...Igazán kedves tőled... Azt hittem, hogy majd mindenki óckodni fog tőlem és úgy leszek kezelve, mint szarvas a reflektorfényben...

- Ugyan... Kockára tetted az életed a hazádért, szerintem nem óckodni kellene tőled, hanem ölelgetni és szeretettel elhalmozni. És tudom, hogy nagyon furán hangzik, de egy anya így fejezi ki a szeretetét. Ölelésekkel és apróságokkal, amik boldoggá teszik a gyermekeit. Te pedig, Liamen keresztül, már a családomhoz tartozol.

- Anya, elég lesz, még a végén zavarba hozod Tinát – battyog be Liam, halál lazán, melegítő nadrágban és pólóban, kezében egy nagy bögre kávéval, amit elém tesz a kávézó asztalra, majd gyorsan megpuszilja fejem búbját. Gesztusától csak fülig pirulok el, nem tovább, tényleg....

- Kisfiam, épp most mondtam, hogy milyen jól áll a kicsi a kezében, nem gondolod? – kérdezi Karen, újabb találattal bombázva, ám arcomon töretlen a türelmes mosoly, még akkor is, ha legszívesebben sírva fakadnék.

- De...kivirul tőle. Édesek vagytok, kicsim – suttogja, majd újra felém hajol, ám ezúttal nem a fejem búbját puszilja meg, hanem szájon csókol, kipréselve belőlem a levegőt,csontjaimat melasszá olvasztva és hőhullámokat gerjesztve bensőmben.

- Gyerekek, azért tartóztassátok magatokat – kuncog Karen, majd feláll és elindul kifelé, minket kettesben hagyva a három gyermekkel.

  Kínos csöndben töltünk nagyjából öt percet, mire végre megköszörüli a torkát és bejelenti, hogy a srácokkal elindulnak a legénybúcsúra, és reméli, hogy minden rendben lesz velem, míg nincs a közelben. Az igazat megvallva, azt hiszem akkor vagyok csak igazán rendben, ha távolabb van, mert akkor nem pirulok el percenként és nem akarom leordítani a fejét, amiért belerángatott ebbe a színjátékba, amivel, ha egyszer is vége lesz, biztosan összetöri a szívem, ami jelenleg akár csak egyetlen pillantásától is úgy zakatol mellkasomban, mint egy versenyautó motorja. Ez pedig nem lesz jó... Nagyon nem lesz jó.... Hisz semmit nem tud rólam...A családomról, vagy az életemről...Azokról a dolgokról, amik megrémítenek és leginkább a félelmemről, hogy közel engedjem magamhoz, mert rettegek, hogy ha elveszítem, akkor megint egyedül maradok, mint szüleim halála utána, vagy a bátyámmal való veszekedésem után, amikor kijelentette, nem vagyok méltó rá, hogy a testvérének nevezzen.

  Míg meg nem jelent Liam, addig a nagybátyámon és Lucky-n kívül senkim nem volt. Nem mertem beengedni senkit az én kis burkomba, mert az általános tanulság az volt, hogy eltűnnek, szép lassan, mint az írás, amit grafittal írtunk és az idő műlásával elhalványul, aztán pedig már nyoma sincs. És három hete megjelent Liam, megkaptam ezt a munkát és végre megint volt valaki, aki elérte, hogy vágyjam a társaságát, be akarjam engedni legsötétebb félelmeim barlangjába, a felfedezés pedig lavinaként söpör végig rajtam, minden alkalommal, amikor a férfira gondolok, mert ezek nem átlagos érzelmek... Ezekbe a gondolatokba a lelkem is beleremeg... Félek, hogy ha megengedem magamnak, hogy még jobban megkedveljem, vagy akár beleszeressek, akkor őt is elveszítem... Pedig a gyomromat és mellkasomat feszítő nyomás azt sugallja, hogy ezzel már kicsit elkéstem, ugyanis belopta magát szívembe, mogyoróbarna pillantásával, türelmes mosolyával és édes személyiségével, amik akaratom ellenére is lehorgonyoztak gondolataimban. Rettegek attól, hogy mit hozhat a bizonytalan jövő, mert nem akarok újra egyedül maradni...